Kell-e erőszak?

Hogy ezzel most mennyire kényes témához nyúlok, jól jelzi, hogy a jelek szerint közvetlenü még maga Budaházy György se meri tárgyalni a kérdést (ami mondjuk a folyamatban lévő ügyei tekintetében nem is annyira meglepő. :))

Pedig a legtöbb tévhittel ellentétben szemernyi igazság sincs abban, hogy bűncselekmény lenne a témának a demagóg, béke-fetisiszta megközelítéstől eltérő tálalása, vagy okot szolgáltatna a nyomozó hatóságoknak ahhoz, hogy olyan dolgokkal hozzák összefüggésbe a szerző személyét, mely alapot adna vele szemben bármiféle eljárás lefolytatására. Nem hiszem ugyanis, hogy különösebben elítélendő megközelítés lenne ebben a kérdésben is határozottan elzárkózni az értelmetlen szélsőségektől, nevezetesen attól az esettől, ha valaki arra a kérdésre, miszerint „kell-e erőszak”, egyértelmű igennel, vagy nemmel válaszol.

Az egyértelmű „nem” ugyanis még a jogos önvédelem azon lehetőségét is kizárja, ami nem csak hogy erkölcsileg tiszta cselekedet, de még az írott jog is szentesíti az alkalmazását. Aki viszont minden kifejtés nélkül határozott igent mond az erőszak kérdésére, az egyszerűen egy elmebeteg pszichopata. :)

Ne feledjük el, hogy a bíróság nemrégiben indirekten elfogadta legitim hozzáállásnak Budaházy György azon érvelését, miszerint a tüntető tömeg védelmi célú felfegyverkezésére (gázálarc, gázspray) való felszólítás nem lehet szankcionálandó cselekedet, elvégre jogszerű tevékenységre való bíztatás semmilyen körülmények között nem valósíthat meg bűncselekményt, de még szabálysértést sem.

Ha feltesszük, hogy Csorba Attilának (akinek a szemét október 23-án lőtték ki az ávósok), lehetősége nyílt volna arra, hogy az életre szóló megnyomorodását egy ezzel egyenértékű ellenhatás kifejtésével kerülhesse el, akkor arra a kérdésre, miszerint tekinthető-e erkölcsi bűnnek az, ha ezzel összhangban élt volna ezzel a lehetőséggel, nem hiszem, hogy akadna akár csak egyetlen épeszű ember is, aki nemmel válaszolna.

És bár vitathatatlan, hogy a fenti forgatókönyv szerinti, az írott jog rendelkezéseinek megfelelő jogos védelem természetesen a bizonyíthatóság szempontjából már egy sokkal bonyolultabb helyzetet teremtett volna, arra mindenképpen alkalmas a fenti példa, hogy a kedves olvasó elgondolkodjon rajta, ha a testi megnyomorodásának kivédésére kézzel fogható esély kínálkozna, és az ezzel kapcsolatos döntés meghozatalára mindösszesen néhány másodperc állna a rendelkezésére, akkor mit tenne? Szerintem nem járok messze az igazságtól, ha arra tippelek, hogy majdnem mindenki a testi épségének, az alkotmányosan garantált egészségének megóvása mellett döntene.

Mindezekkel együtt természetesen fixen adott tényező a hagyományosan állami kézben lévő erőszak-monopólium, így az írott jog nem ad lehetőséget arra, hogy annak szabályokba foglalt mértékével szemben ellenhatással lépjünk fel, és általános szabályként leszögezhetjük azt is, hogy ez így helyes. Sőt, elsődlegesen elfogadhatatlannak illik tekintenünk azt is, ha az intézkedés alá vont egyén személyes mérlegelés tárgyává teszi, hogy a vele szemben megvalósuló hatósági ráhatás vajon még olyan mértékű-e, amit a szabályok szerint köteles akár büntetés terhe mellett is eltűrni, vagy már túllép ezen, így ennek megfelelően a legtöbb esetben az a legokosabb tanács, amit megfogalmazhatunk, hogy tessék látleletet vetetni, és kijárni a panaszhoz kötött jogi utat. Tudnunk kell viszont azt is, hogy jogászok körében kedvelt szófordulat az a tény, miszerint „a jog nem lehet képes minden élethelyzetre megoldásul szolgálni”.

Amikor azonban van precedens arra 2006 október 23-áról, hogy a tüntetők ellen felvonuló csapaterő nem ölti magára a rendőrségtől elvárható külsőségeket, vagyis arctalan tömegként jelenik meg, ami egy vonatkozó legfelsőbb bírósági ítélet alapján ellentétes a vállalt szerepével, vagy esetleg tudatosan tömeges, és egyértelmű jogsértésekkel operál, mely tényt egyéként azóta jogerős ítéletek hosszú sora is megerősít, akkor indokolt lenne-e a közvélemény rosszallása, vagy sem, abban az esetben, ha valaki úgy nyilatkozna meg, miszerint „hasonló március 15-ei vérfürdő esetén a konkrét jogi háttértől elvonatkoztatva mindenképpen az MTV ostrománál tapasztalt tüntetői határozottság lenne a méltó válasz”?

Azt hiszem, a fentiekben sikerült rávilágítanom, hogy az erőszak kérdésében miért végtelenül bugyuta megnyilvánulás akár a feltétel nélküli támogatás, akár a konzekvens elutasítás oldalára helyezkedni, és a közvélekedéssel ellentétben milyen rengeteg nyitott kérdés van, melyek tabuként való kezelése éppen hogy nem a békességet, hanem - a kezeletlen feszültségen keresztül - a káros hatások szétterjedését idézi elő.

Szükség van tehát a kérdésben egy élénk párbeszédre, elvégre a valódi megoldás felé kizárólag ez vezethet, és nem igaz, hogy a magyar hatóságoknak ezzel túlságosan a látókörébe kerül mindenki, aki él az alkotmányos jogaival, elvégre Budaházy legutóbbi perei óta tudjuk, hogy a harci retorika az közel sem jelent automatikusan erőszakot, vagy arra való felhívást.

A magyar törvények, és a joggyakorlat nagyon világos. Mindent szabad, csak erőszakra uszítani nem. Ennek szigorú mellőzésével tehát igenis minden feltétel megvan ahhoz, hogy szabadon, és nyíltan folyjon a kérdésről egy sokirányú eszmecsere.

A vita az vita, és a vita mindig üdvös.

Éppen ezért ezennel a vitát megnyitom. :)

By SoDI