Lehet, hogy sokak számára már unalmas, hogy gyakorta elszakadok a közéleti témáktól, azonban a legnagyobb sajnálatomra kénytelen vagyok megvédeni magamat, amikor hazugságok kezdenek el terjedni rólam.

Annak ellenére, hogy én az esetek többségében igyekszem a lehető legpontosabban kibontani a személyiségemet, egyre gyakrabban találkozom olyan rágalmakkal, miszerint lenéző lennék a munkásrétegek irányában.

Ezzel kapcsolatban érdemes szétválasztani a saját életemet, és az egyes ellenfeleim által ebből levont téves következtetéseket azoktól az esetektől, amikor mindössze politikai elemzés gyanánt értékelem bizonyos események szociológiai hátterét. Csak hogy egy példát mondjak: általánosságban illetlen dolog dehonesztálóan nyilatkozni azokról, akik lakótelepen élnek, ugyanakkor az még korántsem lép túl az elemző értékelés keretein, ha valaki rávilágít arra, hogy a komcsik panelrengetegekben produkált országos átlag feletti eredményei elsősorban annak köszönhetőek, hogy ott szokatlan koncentrációban fordulnak elő a – finom eufemizmussal szólva – kevésbé kvalifikált néprétegek képviselői. Vagyis bunkóság leszólni a panelprolikat, de független elemzésnek számít rámutatni, hogy az ő ostobaságuk miatt szív az ország  a mai napig bolsevik vezetés alatt.

Akinek pedig nem inge, ne vegye magára.

Ilyen módon tehát ha én egy igénytelen sátánista összejövetelről számolok be, akkor kizárólag ebben a kontextusban értelmezendő, amikor a közelben álló szocialista kockaházról lealacsonyító jelzők használatával értekezem, elvégre kétségbevonhatatlan tény, hogy egy frekventáltabb, polgáribb negyedben hasonló gyalázat – már csak a lakók összetétele okán is – teljességgel elképzelhetetlen.

A felülreprezentáltság tényének egyszerű megállapítása viszont még egyáltalán nem számít általánosításnak.

Ennél még egyszerűbb kérdés, amikor a magyar munkásokat önmagukért kiállni képtelen bérrabszolgaként jellemzem. A legkevésbé sem vagyok képes belátni, hogy mi a probléma ezzel, miközben Tamás Gáspár Miklóstól kezdve Bogár Lászlón át Morvai Krisztináig igen széles társadalmi támogatottsággal rendelkező kör nyilvánítja ki folyamatosan, hogy a magyar dolgozót kizsákmányolják, és a vele szemben elkövetett egyik legnagyobb bűn, hogy a gyenge szakszervezeteit, és általános munkaigénytelenségét egyesek a világ előtt hatalmas komparatív előnyként kommunikálják.

Attól még, mert valamivel kapcsolatban elhangzik egy jelző, még korántsem biztos, hogy ez pejoratív értelemben történik.

De lépjünk is tovább. Hasonló, gyakran visszatérő rágalom velem szemben, hogy én állítólag munkaundorral küszködő, a kemény munkát lenéző semmirekellő lennék. Nos, ennek már önmagában kiváló cáfolatát nyújtja a lakásmaffia-ügyem kiindulópontja, ugyanis éppen egy komplex informatikai fejlesztőmunkámból bontakozott ki az egész bonyodalom. A néhány százezres archiválási munka kapcsán merült fel állítólagosan már eldöntött tényként, hogy a tanár úr irányítása alatt lévő alapítvány megkapja egy vidéki kastély üzemeltetési jogát, melynek keretében egy múzeumot alakít ki benne a Kulturális és Örökségvédelmi Minisztérium megbízásából. Ez jó 10 évre rendszeres munkalehetőséget biztosított volna számomra a kapcsolódó informatikai –és marketingmunkálatok koordinálásáért cserébe. Az a tény, hogy én hatalmas kedvvel és lelkesedéssel vetettem bele magam ebbe a munkába, szívességből még pénzzel és jelzálog vállalásával is megtámogatva az átmenetileg elakadt projektet, eleve kizárja, hogy munkakerülő attitűddel lennék jellemezhető.

Igenis inspirál a kihívásokat jelentő kemény munka, amennyiben rendesen megfizetik. Az, hogy én elsősorban a kötetlen munkaidőben végezhető, projekt-jellegű elfoglaltságokat keresem, a legkevésbé sem zárja ki ezt, elvégre vannak olyan személyiségek, akik úgy képesek a leghatékonyabban értékeket teremteni, ha nem állnak mögöttük munkaidő-fetisiszta (vagyis voltaképp rejtetten marxista) hajcsárok, hanem ezek a szoros és folyamatos kontroll helyett mindössze az eredményeket várják el megrendelői minőségükben, a ráfordított munkaórák értelmetlen számonkérése nélkül.

A napi akár 10-12 óra munkavégzést is örömmel vállalom, amennyiben megfelelő ellentételezést várhatok cserébe. De feleslegesen nem vagyok hajlandó elpazarolni az energiáimat.

Amióta felépült a modern világ, az igazán nagy értékek a hatástöbbszörözés segítségével jöttek létre, vagyis azok számítanak a társadalom kiemelkedően értékes tagjainak, akik ezen a módon képesek egységnyi erőfeszítéssel kellően sok embertársukat kiszolgálni. A hangsúly tehát a szolgálaton van, nem pedig az önmagáért való erőfeszítésen.

Ha nem áll rendelkezésre a hangrögzítésre, és ennek tetszőleges sokszorosítására alkalmas technológia, Elvisből soha nem lett volna sztár. És ugyanez igaz a Facebook 23 évesen dollármilliárdossá váló alapítójára is. Őrültség lenne bármelyiküktől is elvitatni a teljesítményük mögött álló kemény is kitartó munkát, ugyanakkor azzal is pontosan tisztában kell lennünk, hogy ez csak egyetlen komponense volt a sikerüknek.

Én éppen a fenti felismerés alapján (miszerint a szorgalom önmagában kevés az eredményesség eléréséhez, hiszen párosulnia kell annak a tudásával is, hogy milyen irányba érdemes fordítani az emberben feszülő alkotó energiákat) döntöttem úgy, hogy a korai erőpazarlás helyett inkább egy olyan felkészülési szakasz mellett teszem le a voksom, mely könnyebben teremti meg az indulás utáni exponenciális növekedés, de legalábbis a fokozott munkahatékonyság esélyét, mint egy átlagos időtartamú tanulás.

Van egy sziklaszilárd hitem, miszerint egy ember teljesítménye elsősorban élethossz vonatkozásában értelmezhető, melynél így értelemszerűen felesleges rövidebb szakaszokat önkényesen kiragadni, akár azon az alapon, hogy még csak arról tudunk. Ezzel az állásponttal persze lehet vitatkozni, de a lényeg akkor is az marad, hogy ha én távlatokban szeretném embertársaim javát szolgálni, az még korántsem számíthat jellemhibának. Elvégre a célom a minél nagyobb és teljesebb szolgálat, ezt pedig szerintem inkább értékelni illene egy fiatalban.

By SoDI


 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!