Egy egyetemista srác pereket provokál maga ellen. .

"Az időjárásból is a MÚK-ot vezetjük le" rovat. :-) 

Tudom, hogy szánalmasan hat, ha valaki gyakorta meríti a témáit az Index kiemelt blogjaiból, azonban megint egy olyan jelenséget tapasztaltam a Subba egyik bejegyzésének a kommentjeit böngészve, mely joggal érdemel egy hosszabb eszmefuttatást.

Adott ez a novella, ami a Tokio Hotel emblematikus testvérpárja köré kanyarint egy homoerotikus történetet. Magára az írásra kár is sok szót vesztegetni, az ábrázolt jelenet visszataszító minden tekintetben, ami pedig a leírás színvonalát illeti, jól látszik, hogy bár az általános iskolás szerző a korához képest meglepően fejlett önkifejező készséggel van megáldva, azonban az írói eszköztára csupán a Julia és a Romana magazinok gyakori szófordulataiból merítkezik.

Az számomra is érthető, ha valakinek olyan erős a rajongása, hogy ez egyedi történetek megalkotására sarkallja, elvégre még én is képes voltam néhány hete - huszonéves fejjel - őszintén meghatódni az Elfen Lied című anime szerelmi szálán, pedig ott csak hülye rajzolt alakok tátognak ugye, míg ezek legalább élő emberek. :-)  

Ami mégis meglepő, az a Subbára kommentelők általános reakciója. Egyrészt  sokak elképzelhetetlennek tartják, hogy ez a novella valóban egy 12 éves lánytól származik. Én magam saját tapasztalatból sem tartom ezt annyira hihetetlennek. Közel hasonló korban lehettem ugyanis, amikor ilyesfajta írások születtek tőlem Tini Nindzsa Teknőcös témában. Igaz ugyan, hogy a most tárgyalt novellával ellentétben az én egykori történeteim soha nem mozdultak el a klasszikus értelemben vett rút devianciák irányába, de ha szigorúan vesszük, April O’Neil és a történet egyéb főszereplői közötti, kimerítő részleteséggel ábrázolt légyottok bizonyos tekintetben akár még durvábbnak is tekinthetőek ennél, hiszen az már animalszex, ugye. :-)

A másik dolog, ami sokakban értetlenséget keltett az az, hogy egy fiatal lány esze hogy a fenébe járhat ilyen téma körül. Holott ezen sem kell különösebben csodálkozni, elég ha megnézzük, hogy a Tokio Hotel sikere mekkora arányban épül a tagok különös megjelenésére, és ezzel együtt a fiatal korukra, hogy rájöjjünk, a marketing szempontból kétség kívül mesteri összeállítás a rajongókban kialakuló vonzalmat nagyrészt az életkori közelségre, és ezzel vegyítve az olyan, közvetlenül nem megjelenített kettősségekre építi, melyek szinte törvényszerűen alakítják ki egyes befogadókban a láttottaknak, és a bemutatottaknak a tervezettnél sokkal szélsőségesebb lecsapódását.

Magára az együttesre sokkal több szót talán nem is érdemes vesztegetni, elvégre világosan látszik, hogy ez csupán egy időszakos vállalkozás, mely a varázsát vesztve viharos gyorsasággal értéktelenedik el.

Erősen üzleti gondolkodású emberként minden elismerésem a koncepcióért, amit a menedzserük felépített. Felismerte a hatalmas potenciált, ami ebben a kétség kívül rém dekoratív, és fejlett mozgáskultúrájú ikerpárban rejlett, rakott még melléjük dísznek két átlag, szürke  kölyköt, mert a "Kaulitz Bruders" mégis csak kurva gagyi név lenne, kicsit rájátszott a legjellegzetesebb tag feminim jellegére, oszt mehet a tuti, fizess paraszt. Működőképes elgondolás, automatikusan megjósolható sikerrel, azonban elég tekintetünket az orosz Tatura vetnünk ahhoz, hogy mérnöki pontossággal jelezhessük a termékgörbe meredek esését. Miután Elena és Yulia nagykorúak lettek, hirtelenjében érdektelenné vált az All the thing she said koncertek korábbi egyedi eleme, elvégre csókolózó huszonéves picsákat az ember minden sarki bárban talál. Felnőtt korára sok mindenki megbolondul, így ilyenkor már belesimulnak a nagy tömegbe, nincs bennük semmi érdekes. Ugyanígy a Tokio Hotel énekesének az érése is ilyen fordulópontot jelentett. Kiválóan megfigyelhető ez, amikor ez a kifestett szemű Bill, aki a posztereken a csapat "te előre állsz, a többiek valahogy mögéd, tök mindegy" szerepet betöltő húzóembere, immár mutált hangjával küszködve adja elő az egyik legismertebb slágerüket, a Schrei-t, vagy az, hogy az ezen új állapothoz tervezett frissebb klippjeik jelenlegi formájukban a hasonló tucatzenekarok körébe süllyesztik le őket, miután a vokál elvesztette a korábbi, fiatalságából fakadóan egyedi hangszínét. 

Mivel tehát érdektelen dolgokra nem szeretek időt vesztegetni, beszéljünk inkább a harmadik jelenségről, amit nagyon furcsáltam a Subbánál kommentelők gondolatvilágában. Ez pedig röviden így foglalható össze: "Az még rendben van, hogy buzikról ír, na de testvérek között? Ez undorító."

Hogy miért találom ezt a gondolatmenetet groteszknek? Hát lássuk. Az ugye mindenki számára egyértelmű, hogy a törvény azért tiltja a vérfertőzést, mert a génkeveredés hiánya sokszorosan megnöveli annak az esélyét, hogy az így megfogant magzat torzszülőtt lesz. Én magam a katolikus egyház azon álláspontjához közeledek, miszerint a nemi érintkezésnek elsősorban az utódnemzés célját kell szolgálnia. Kivitelezési részletkérdésekben ugyanakkor megvan a saját különvéleményem. Hosszasan lehetne vitatkozni arról, hogy a házasság előtti, fogamzásgátlók alkalmazása mellett gyakorolt nemi élet, tekintve, hogy egy későbbi, életre szóló párkapcsolat alapjait rakhatja le, tekinthető-e a tényleges gyermeknemzés-folyamat első szakaszának, vagy hogy a kondom használata elfogadható-e annak okán, hogy esetleges szakadása esetén nem zárja ki a fogamzást, én mindenesetre mind a két kérdésre igenlő választ adok.

Ilyenformán ugyanakkor, teológiai alapon, a leghatározottabban elutasítom az olyan érintkezések létjogosultságát, melyek még a fent leírt közvetett módon sem tekinthetőek a gyermekáldás előkészületeinek. Ezen szempontrendszer mentén pedig a távoli ismerősök, és a testvérek közötti homoszexuális kapcsolat differenciálatlanul ugyanabba a kategóriába esik.

Itt pedig megint csak a liberalizmus természetrajzához kanyarodhatunk vissza, amit a Tóta W. Árpáddal folytatott vallási vitám továbbvezetéseként írt eszmefuttatásomban, a Cion Bölcseinek Jegyzőkönyveiből világosan levezettem.

Ha a hagyományos, konzervatív értékek következetes képviseletével, melyek eredeti formájukban évszázadokon keresztül jelentették a társadalom egyetlen megtartó erejét, nem szabunk gátat a lopakodó korcsosításnak, akkor nincs megállás a totális elállatiasodásig.

Egyetlen kérdés van, amit az úgynevezett liberális értékekkel kapcsolatban fel kell tennünk.

Miért pont itt álljunk meg?

Ez az a kérdés ugyanis, ami mindennél világosabban megmutatja nekünk ennek a torz eszménynek a rothadó bűzt árasztó mélységeit. Ugyanis erre nincs válasz. Pontosabban mindig más a válasz. Ha egy szintet megszilárdítottak, ha már megkérdőjelezhetetlen dogmaként sikerült elfogadtatniuk az aktuális állapotot, akkor tovább lépnek új területekre.

Soha nincs vége. 

Nem hiába alakult meg Hollandiában a pedofil párt. Ne legyenek kétségeink, nem idegenek ők a liberalizmus hosszú távú fősodrától, csak egy kicsit sietnek. De ha nem teszünk valamit, úttörők lesznek, és ha nem vagyunk elég erősek, a homofóbia szó után néhány évtizeden belül megismerkedhetünk a pedofóbia fogalmának új jelentésével is!

Én pedig ezt nem akarom.

Egy hozzám hasonló konzervatív polgárnak úgy érzem, fontos életküldetéssévé kell válnia, hogy rendet tegyen a végletesen összezavarodott emberek fejében.

"A buzi rendben van, de a vérfertőzés nem". - mondják a zavarodottak, és én a fejemet fogom, hogy miként juthattunk el idáig. Mi a különbség? Ha nincs meg az utódnemzés esélye, akkor csak értelmetlen részletkérdésekről, elképesztően halvány árnyalatokról beszélgetünk.

Mind a kettő azonos mérce szerint mérettetik meg. Mind a kettő azonos mérce szerint sorolandó az elfogadandó, vagy elutasítandó dolgok közé. És e közös mérce csak egyetlen értéket mutathat a végén. Mégpedig azt az értéket, ami mentén ellensúlyozni lehet a szélsőliberális rombolást, és vissza lehet terelni a megzavart társadalmat a régi, kipróbált, és méltán bevált évezredes értékek felé.

Március 15-e talán ehhez lehet az első lépés.

By SoDI

Ui.: Tokio Hotel címke nincs, és nem is lesz. :)