Egy egyetemista srác pereket provokál maga ellen. .

A nap fő híre, hogy Gyurcsány szerint túl kevés eszköz van a kezében az igazság elhallgatásához, és az mégis csak tarthatatlan, hogy a nagyközönség mindenbe bele akar kontárkodni. Ennek keretében Medgyessy üvegzsebe után feltalálta az ólomzsebet, amibe még Superman se láthat bele.

Titkosak lesznek a fejlesztési tervek, a munkaanyag formájában létező adóváltoztatási koncepciók, és úgy ahogy van minden, ami érdemben érintheti az emberek hétköznapjait. Ha túl sok mindent kapnak kézbe, akkor ugyanis könnyen 'félreérthetik' a számokat, és így a végén még arra juthatnak, hogy mégsem dübörgünk, illetve hogy a 'reformoknak' nincs semmilyen hosszútávú értelmük.

Nosza, vonunk mindent titkosítás alá, ne akarjon már minden jöttment tudni arról, hogy mit csinál a megválasztott kormány. Csak ne kíváncsiskodjanak, hanem üljenek szépen otthon, és nézzék a Barátok Köztöt, az való a nyomi plebsnek.

A másik elgondolás a terv mögött nyilvánvalóan az, hogy mostantól titoksértés miatt a büntetőjog eszközével is szankcionálható legyen az összes kiszivárogtató. Pedig, ha belegondolunk, teljesen felesleges ilyen drasztikus eszközökhöz nyúlni, sokkal eredményesebben is lehetne védekezni a jelenség ellen.

Távol álljon tőlem, hogy ötleteket adjak a kormánynak, de van néhány praktika, amelyik olyan evidens, hogy nyilván anélkül is alkalmazzák már régóta, hogy olvasnák a blogomat. :)

Az egyik módszer hasonlatos ahhoz, amivel a nagy filmstúdiók megakadályozták, hogy az Amerikai Filmakadémia tagjai netre szivárogtassák a még megjelenés előtt álló alkotásokat. A megoldás rém egyszerű, mindösszesen külön, személyes változatot kell mindenki rendelkezésére bocsátani.

Ezt persze nem kell semmilyen közvetlen módon a tagok orrára kötni, megoldható rejtett jelek segítségével is. Egy mozifilmnél ugyebár rém egyszerű a dolog. A kereskedelmi élvezhetőséget megakadályozó zavaró effekteket (kép közepébe beúszó feliratok, és néhány perces fekete-fehérre váltások) nem egy kaptafára kell az anyaghoz adni, hanem ehelyett, valamilyen egyedi algoritmus alapján, példányonként eltérő módon, hogy aztán a kiszivárgott verzió alapján egyértelműen be lehessen azonosítani, hogy melyik akadémiai tag ludas a lopásban.

De ugyanezt írott szöveggel is el lehet játszani. Nem kell változtatni a szöveg érdemi részén, csak néhány, első látásra észrevehetetlen jelet kell elrejteni a kiosztott anyagban. És itt most nem titkos vízjelekre kell gondolni, hanem olyan evidens tipográfiai módosításokra, hogy pontosan mekkora az egyes bekezdések behúzása, kikerül-e valamelyik mondat közepére egy-egy vessző, miegymás.

Ha egy ilyen anyag szkennelt verziója jelenik meg valahol, akkor utólag egyértelműen megallapítható, , hogy ki adta ki a sajtónak. Ez persze közel sem tökéletes megoldás, elvégre kikerülhető azzal, hogy csak a dokumentumok tartalmát írja le az újságíró.

Arra viszont kiváló ez a gondolatmenet, hogy segítségével tisztán láthassuk, hogy a titkosítás alá kerülő anyagok körének bővítésével, mennyire felesleges a büntetőjogot kiterjeszteni a kormányzati dokumentumvédelem eddig érintetlen területeire, elvégre ezernyi, ennél finomabb megoldás áll rendelkezésre a kiszivárogtatások visszaszorítására.

Nincsenek tehát valódi, racionális érvek a kormányzat pénzügyi adatainak további elfedésére, csupán a sunyi gátlástalanság, hogy ennek segítségével még eredményesebben tudják kifosztani az embereket, lenyúlni a fejlesztési pénzeket, és kiszolgálni az ellenséges karvalytőke érdekeit. 

By SoDI