Egy egyetemista srác pereket provokál maga ellen. .

Bevallom, nekem a mai napig fogalmam se volt, hogy ilyen egyszerű teljesen névtelenül, ráadásul saját domain alatt tartalmat elhelyezni a neten, mint ahogy ezt a tomcatpolo.com (tükörmásolat itt) készítői tették. Ez a registerfly szolgáltatás valami isteni, személyes terveimet is teljesen új perspektívába helyezi. :-)

Különben nem igazán értem, hogy egy olyan minimálisan interaktív oldal, mint Tomcat blogja, hogy eshet egy ilyen pusztító támadás áldozatául. Bármibe lemerném fogadni, hogy a lap fejlesztője volt olyan láma, hogy az üzenetküldő szolgáltatásánál minimális paraméterszűrést se alkalmazzon. Ilyenkor pedig általában a rosszindulatú támadó részéről elegendő, ha a beviteli űrlap valamelyik mezőjébe egy pontosvessző után tetszőleges SQL kódot olt be. Csak egy kis mázli kell, de ugye szerencsével vastyúk is talál szeget. Ez ellen pedig rettentően egyszerű lenne védekezni. Kérem alássan, ilyen esetre találták ki a reguláris kifejezéseket! Kéne kicsit érteni hozzá. Én azt mondom, az alapok szintén botorkáló webprogramozó legyen belátó, és szar helyett inkább ne adjon ki a keze közül semmit!

Tomcat-nek csak annyit:
Haver! Akárki is írta az oldalad motorját, sürgősen rúgd ki a barmot!

A ColdFusion Bt kedves munkatársainak pedig innen üzenném, hogy ha még egyszer felbukkanna Smith ügynök, hát adják át üdvözletem! :)

Ami azt illeti, szívesen segítenék Tomcatnek biztonságossá tenni a lapot. Ráadásul pénzt se kérnék érte, elég lenne a referencia. Az elérhetőségemet tudja.

Nos, a mocskos cyber-bűnözők ezzel túl is vannak tárgyalva, térjünk is át az adókérdésekre.

Mire is gondoltam tegnap, amikor azt írtam, hogy a sikeresnek tűnő amerikai gazdasági modell ellenében ismét egy vesztes rendszert választottunk? Hát, a szociális piacgazdaság totális csődjére. Amíg egy baby-boom utáni időszakban tökéletesen működött a felosztó-kirovó rendszer, a napjainkban tapasztalható csökkenő gyermekvállalási kedv ennek totális csődjéhez vezet. Míg néhány évtizeddel ezelőtt egy átlag nyugatnémet nyugdíjasnak nem okozott gondot a külföldi nyaralás, addigra ez a szint a mai körülmények között erősen tarthatatlannak bizonyul.

Hiába látja ezt kristálytisztán mindenki, alapjaiban senki se meri a rendszert megrengetni. Egyetlen kormány se meri felvállalni az ellátórendszer radikális megreformálásával együtt járó népszerűtlenséget. Nehogy olyan lázadás legyen a vége, mint a felvidéki cigányoknál. Ehelyett a '80-as éves gulyáskommunizmusára emlékeztető szánalmas vergődésnek lehetünk tanúi. Itt-ott tétován bepróbálkoznak néhány tüneti kezeléssel, hátha ettől változik valami. Emelik egy kicsit a nyugdíjkorhatárt, néhány ezerrel több fekete-afrikai HIV hordozót engednek be, kifosztják a mindennapi megélhetésükért küzdő borravalós szakmák művelőit, miegymás. Pedig a megoldás egészen máshol van. Nézzük az alternatívákat...

Amerikában 6%-os egységes ÁFA van minden, emellett a jövedelemadó mértéke is egészen barátságos. Igaz, mindennek komoly ára van. Sokkal kevesebb pénz jut szociális kiadásokra, és az egészségbiztosítás önkéntessége miatt rengetegen vannak, akik a sürgősségi ellátáson kívül nemigen jogosultak más orvosi ellátáshoz. Mégse torkollik mindez totális anarchiába, mert érdekes módon, a kötelezően emberekre erőszakolt szolidaritás helyett ott kialakult az önkéntes felelősségérzet. Ha az embereknél hagyják a megkeresett pénzt, akkor nem ütközik ki olyan szélsőséges módon az a nemtörődömség, mint amit itthon tapasztalni. Mindemellett sokkal szabadabb érzés, hogy az ember maga dönteni el, mely betegségek esetére szeretné biztosítani magát, és erre mennyit hajlandó áldozni. Ez lenne tehát a megoldás?

Nem biztos, ugyanis itt is súlyos problémák mutatkoznak. A szociális háló nagyfokú leépítése egy szűk réteget mindenképpen nyomorba taszít. Belvárosi gettók alakulnak ki a maguk pokoli szinte súllyedt közbiztonságával, ahonnan az egyetlen esély a kitörésre az marad, ha az ember fia 20 éves kora előtt már Irakban löveti szitává magát. A biztosítótársaságok szigorú szabályai miatt rengeteg embernek jelent naponta problémát, hogy krónikus betegsége megfelelő kezelésben részesüljön. Szó ami szó, ez a rendszer sem hibák nélküli.

Személy szerint hiszek egy arany középútban.

Hiszek benne, hogy feltétlenül kell embereket hergelő sokkterápia ahhoz, hogy az amerikaihoz hasonló barátságot adómértéket érjünk el, de mellette védjük a nyomortól az elesettebbeket. Egyik lehetőség például, ha az önkormányzati segélyeket nem készpénzben, hanem természetben, valamint bizonyos mértékű rezsiköltség-átvállalás formájában juttatnák el a családokhoz. Sokkal kevesebbe kerülne, mint most a segélyt kocsmákban eldorbézoló cigányszülők esetében. Szükséges emellett a bürokrácia szigorú minimalizálása. Kiváló amerikai szervezeti modellek vannak kidolgozva erre. Ha az ember nem ragaszkodik a Kádár-rendszerben lefektetett ósdi alapokhoz, a jelenlegi közalkalmazottak töredéke mellett, a mostaninál sokkal magasabb hatékonysággal tudna működni az irányítás. Ez persze sokezer embert juttatna az utcára, de hosszú távon mindenkinek csak jobb, ha nem kell értéktelen munkát végeznie - mint ahogy most köztisztviselők tömege teszi -, hanem ehelyett a versenyszférában teheti valóban hasznossá magát.

Arra, hogy a szocialista hagyományokon nyugvó rendszerben egy bejáratott amerikai módszer csodákat képes művelni; kiváló példa a Tungsram esete. Amikor a 90-es évek elején a szükségszerű átszervezések miatt 3000 fős létszámcsökkentést kellett végrehajtani, akkor a helyzet humánus kezelésére IMD (International Management and Development) tanácsadó céget kérték fel. Specialistái segítségével elérték, hogy a 3000 fő elbocsátásakor csak 74 (!) olyan dolgozó volt, akik nem a saját elhatározásuk alapján hagyták el a Tungsramot. Azt hiszem, ezek a számok önmagukért beszélnek. (Forrás: Tungsram’s leading light, International Management, 1992. december, pp. 42-45.)

Ha pedig mindezt megvalósítjuk, akkor egyből megnyílna a lehetőség a drasztikus adócsökkentésre, mely a vállalkozási kedv ösztönzése miatt egyből megdobná a gazdasági mutatókat. A működőtőke beáramlásáról már nem is beszélve. Mert mint tudjuk, a pénz oda vándorol, ahol kedvezőbb körülményekre talál.

De ha ilyen egyszerű, akkor miért van kezd bele senki? Ez a kérdés szinte adja magát. Nos, kérem, ismét csak az a bibi, mert itt két szélsőség ütközik. Egyik oldalon az adóelvonások szélesítésének pártolói állnak, a másik oldalon pedig a szociális juttatások leépítésének élharcosai. Szélsőségek párbeszédéből pedig ritkán születik értelmes megoldás.