Miután azok a zavarosban halászó, alávaló csoportok, akik annak ellenére, hogy ebben az országban élnek, látványosan igyekeznek függetleníteni magukat a szavaik szerint „haladó kultúrára érzéketlen, bőgatyás –füttyösbarackos bunkókból” álló többségtől, szüntelenül azon mesterkednek, hogy megpróbálják a hazájukat szerető magyarokat alapvetően rasszista gondolkodású csordaként beállítani, érdemes egyszer és mindenkorra tisztázni, hogy minden aljas fröcsögéssel szemben, mi vagyunk a világ egyik legbefogadóbb, és legtoleránsabb népe.

Ha ez nem így lenne, az alapvetően szláv származású Petőfit nem tisztelné egy emberként minden magyar, politikai hovatartozásától függetlenül. (Na jó, ebbe az idillbe némileg belerondít a Tóta W. féle filoszemita bértollnokok kozmopolita eszméktől áthatott ámokfutása, de az ilyen marginális szélsőségeken most inkább lépjünk át.) Ugyanígy elmondhatjuk, hogy ha igazak lennének a vádak, akkor napjainkban ismeretlen lenne a galiciáner kifejezés, hiszen a galíciai bevándorlók nyílt fogadása teljességgel elképzelhetetlen egy olyan nép körében, amelyik lelke mély idegengyűlölettől itatódott át.

Fröcsögnek a szerb kutyákNincs mese, ha igazi fajgyűlölőket akarunk látni, akkor muszáj a csonka magyarországi határokon túl tekintenünk. Északon ott van mindjárt a tankos Slota, és a Malina Hedviget összeverő pribékei, délen pedig a frusztráltságukat sorozatos magyarverésekben levezető szerb kutyák, akik újabban az itt is látható szerelmi üzenetekkel örvendeztetik meg ott élő testvéreinket. És akkor még Erdélyről egy szó sem esett.

Első látásra talán azt gondolnánk, hogy ezek olyan világos körülmények, hogy a szélsőliberális megélhetési siránkozóknak is tisztán látniuk kellene hogy a hazugságaik milyen éles kontrasztban állnak a valósággal, azonban a tapasztalat azt mutatja, hogy ezeknek a férgeknek az elvetemültsége rendre felülmúlja a legvadabb elképzeléseinket is. Hogy miként igyekeznek feloldani az ellentmondást az idegenszívű propagandájuk, és a tény között, miszerint mi egy békés, és toleráns sziget vagyunk a Kárpát-medence véresszájú szláv fajgyűlölettől sütő érzelmi tengerében, arra kiváló példa az, ahogyan Tóta démon elintézi a kérdést. Szerinte, és hasonszőrű elvbarátai szerint a környező országokban olyan sok a koszos náci, hogy még felsőbb kormánykörökbe is berágják magukat, az pedig, hogy nálunk a szélsőséges elemek (értsd: igaz szívű, hazájukat féltő magyarok) kisebbségben vannak, kizárólag a békés többség józanságának (értsd: a sok panelproli birkaságának), és az áldozatos jogvédőmunkának, és fáradtságot nem ismerő felvilágosításnak (értsd: a szocionista médiauralomnak) köszönhető.

Pedig az igazság pont ennek az ellenkezője. Most ez a szüntelen mocskolódás, a nemzeti jelképeink folyamatos gyalázása az, ami nap mint nap újabb bizonyítékát adja annak, hogy a magyar néplélektől mennyire messze áll mindenféle fajgyűlölet. Elvégre egy kicsivel is hevesebb vérmérsékletű nép lakhelyén az ilyen gennyes férgeknek félniük kellene az utcára is kilépni, és soha nem mernének olyan nyugodtan megjelenni az igaz hazafiak között, mint most tehetik.

Tetszik, nem tetszik, a magyar nem rasszista nép, soha nem is volt, és soha nem is lesz az.

By SoDI


 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!