A kötelező tiszteletkör... 

Ennél a bejegyzésnél különösen ügyelek arra, hogy egészen pontosan fogalmazzak, éppen azért, mert nem akarok alapot teremteni egyetlen, a magyarság céljai ellen küzdő  féregnek sem arra, hogy szövegkörnyezetből kiragadott mondatfoszlányok alapján engem, a megrögzött erőszakellenes pacifistát, ismételten holmi agresszív patkánynak próbáljon beállítani.

Az egészen egyértelmű közlésmód már csak azért is kiemelkedően fontos ebben az esetben, mert egy igen kényes témáról, a köreinkbe beépült rendőrspiclikkel szembeni határozott, és eredményes fellépés követendő útjairól lesz szó.

A mellékelt képeken szereplő úriemberek arcmása teljesen törvényesen szerepel itt, ugyanis mindannyian egy utcai demonstráción, a 2007. október 26-os hídblokádon vettek részt, bármilyen hatósághoz való tartozást igazoló jelvény, vagy igazolvány használata, illetve felmutatása nélkül, így tehát, csoportban állva, közszereplőnek minősülnek. Ezen a tényen az a merőben mellékes körülmény sem változtat, hogy egyébként őket a Kuruc.info hírportál - a viselkedésük alapján - (helyesen vagy helytelenül) rendőrspiclikként azonosított.

Spicli vagy nem spicli?

Jelen cikk természetesen általánosságban fogalmazz meg viselkedésmintákat, nem állítva, hogy azok a híresztelések, melyek ilyesmivel kötik össze a képen látható embereket, feltétlenül valósak lennének.

Éppen ezért a cikkhez ezek a tüntetésről készült felvételek mindösszesen illusztrációként szolgálnak. Ezen az sem változtat, hogy léteznek olyan, itt is hivatkozott helyszíni beszámolók, melyek bizonyos állításokat fogalmaznak meg velük kapcsolatban.

Ugyanakkor a tisztesség jegyében - és azért, mert már volt nekem ezen a blogom hasonló ügyben egy súlyos tévedésem - azt kérem mindenkitől, aki magára ismer, és tisztázni szeretné, hogy ő valójában nem a régi III/3-as ügynökök mai utódjaként csúszó-mászó rendőrségi besúgó, hogy a helyzet tisztázása végett méltóztasson felvenni velem a kapcsolatot a lap alján található e-mail címen.

Kivétel nélkül bárkinek biztosítom a megszólalási lehetőséget egy tetszőleges terjedelmű, vágatlan videóinterjú formájában.

Na, akkor csapjunk is a lovak közé...

A jól bevált stratégia 

Orbán Viktorék a '80-as évek végén azzal a módszerrel harcoltak a puha diktatúra ellen, hogy megpróbáltak úgy tenni, mintha egy normális demokráciában, valódi jogállami keretek között élnének. És bár valójában semmi nem utalt erre, ők mégis következetesek maradtak ehhez a gondolathoz. Ugyan a történelem ezernyi példát mutat arra, hogy az erőszak, a fegyverek dörrenése szintén olyan dolog, ami képes valóra váltani a szabadság után szomjazó emberek vágyait, azonban ha mindennek nincs meg a stabil társadalmi bázisa, akkor egy rosszul felmért időzítéssel homlokegyenest az ellenkezőjét válthatjuk ki annak, mint amit szeretnénk.

Spicli vagy sem spicli? 

Egy szünet nélküli jogsértésre berendezkedett diktatórikus rendszerre nézve, amelyik még a saját maga által lefektetett törvényeket sem tartja be, nincs ugyanis veszedelmesebb ellenfél, mint az az öntudatos polgárréteg, amelyik folyamatosan mártogatja rothadó testébe az igazságosság ékesen csillogó, éles tőrjét. Ha jól mozgunk ugyanis, az a fegyver minden egyes helyen könnyűszerrel áthatol a hatalom mellvértjén, ahol nem érvényesülnek maradéktalanul a jogszabályok, és ahol így csorbulnak az emberi jogok. Ezek a valóban sebezhető pontjai annak a gépezetnek, amely ellen mi tavaly ősz óta győzelemig tartó harcot esküdtünk.

A feladat tehát adott. Minden egyes alkalmat meg kell ragadni, amikor akár a legapróbb jelét is észleljük annak, hogy nem működnek a hatályos jogszabályok szabta protokollok, és aztán, mintha csak az életünk múlna rajta, le kell csapnunk, tehát a törvények által megengedett lehető legradikálisabb eszközökkel, egy kicsinyeit védő nőstényoroszlán szívós vadságával kell vérző sebet ejtenünk a bolsevik hatalom elnyomó testén. Feszüljünk neki azzal az elszántsággal, amit bármely, önmagát védő élőlény is mutatna. Társadalmi viszonyok között ugyanis maga a jog az élet, vagyis akár még az erőszak eszköze is megengedett, sőt kívánatos, amíg a jogállami keretek védelme érdekében történik, és azokkal összhangban van.

Spiclik vagy nem spiclik

Fizikai erőszak két esetben valós alternatíva. Az egyik az önvédelem, a másik pedig a törvényesség érvényesülésének védelme, vagyis a tetten ért bűnöző mozgási szabadságának  korlátozása. Egyszerű a képlet, ha valaki nyilvánvalóan bűncselekményt követ el, rá lehet ugrani, és a hatóság kiérkezéséig foglyul lehet ejteni.

A konkrét példa 

Nos, mindezek után rá is térhetünk arra a Kuruc.info cikkre, amelyik a mostani írásom apropójául szolgál. Adott a szerdai oszlatás, amely során több bejelentett, és a rendőrség által jóváhagyott tüntetést zavartak szét a REBISZ-es patkányok (többek között a FVM oldalában külön engedéllyel demonstráló Gondáékét), valamint tévékamerákkal is fociztak ezek a kelvárba burkolt aljaemberek. Nos ezen az estén került sor arra, hogy egy helyszínen egy szemtanú beszámolója szerint megjelentek a hídblokádról már ismerős, a Kuruc.info által ócska rendőrspiclikként azonosított "tüntetők", és állítólag mindenféle átmenet nélkül erőszakoskodni kezdtek valakivel, akiről azt feltételezték, hogy - megfogalmazásuk szerint - "magyargárdás". Ez még önmagában nem is jelentene problémát, elvégre ha szükségesnek érzi, egy rendőrnek joga van bárkit igazoltatni, és ruházatvizsgálatnak alávetni. Az egyetlen gondot az jelentette, hogy ezek a gorillák a demonstrálók határozott felszólítása ellenére sem voltak hajlandóak semmiféle igazolványt felmutatni, ami igazolta volna, hogy valóban a hatóság kötelékébe tartoznának.

Spiclik vagy sem spiclik?

Nos, a rendőrségi törvény egyértelműen fogalmaz. A rendőrt a jelvénye, vagy a szolgálati igazolványa igazolja. Aki ezt nem tudja, vagy nem akarja bemutatni, az nem rendőr, innentől pedig egy szemernyi többletjoga sincs a többi járókelőhöz képest. Ez azt jelenti, hogy magánemberi minőségében az állami erőszak-monopólium alkalmazásának jogával sem bír. Ha pedig mégis a testi kényszer eszközéhez nyúl, akkor törvényt sért, és így, bármelyik tetten ért bűnözőhöz hasonlóan, teljesen jogszerűen lépünk fel ellene. Vagyis helyénvaló rárontani, összecsomagolni, és a valódi (magukat igazolni is hajlandó) hatósági személyek kiérkezéséig testi kényszerrel korlátozni őt a szabad mozgásában.

Problémát jelenthet persze, hogy a tavaly őszi események számtalan esetben bebizonyították, ezeknek a hamis tanúzás mennyire a szokásos napi rutinjuk része, vagyis nyilván azt fogják hazudni, hogy ők bizony szabályszerűen igazolták magukat. Nos kérem, erre nagyon jó megoldás, ha van nálunk egy kamera.

  • Ha azt látjuk, hogy civil ruhás emberek bárkivel is erőszakoskodnak egy tüntetés színhelyén, szólítsuk fel őket arra, hogy azonnal igazolják magukat. Ha kamera előtt elhangzik, hogy erre bármilyen okból nem hajlandóak, akkor figyelmeztessük őket arra, milyen szépen össze lesznek csomagolva, és adjunk nekik öt másodpercet utolsó lehetőségként az igazolványuk felmutatására.
  • Ha ezek után sem hajlandóak rá, nyugodtan menjünk nekik, és hívjuk ki a valódi rendőröket!

Ez nagyon egyértelműen szabályos, sőt ajánlott eljárás, ugyanis a törvények meghatározzák a mindenkitől elvárható segítségnyújtás intézményét. Ha bárkitől is megtagadod ezt, aki különben rászorulna, akkor ezért akár bíróság előtt is elmarasztalható vagy. Ha nyílt utcán bárkit megtámadnak magukat hitelt érdemlően igazolni nem képes, civil bűnözők, akkor mindannyiunknak egyértelmű kötelessége, hogy erejünk teljéből keljünk a megtámadott bajtársunk védelmére!

Spiclik vagy nem spiclik?

Fontos, hogy ez a hozzáállás mindannyiunk előtt természetes automatizmussá váljon. Hogy többet ne nevezhessen minket senki csőcseléknek, mostantól érdemes a törvények maradéktalan betartásával, még a legapróbb szabálysértésektől is tartózkodva végezni a magyargyűlölő hatalommal szembeni ellenállásunkat. Ez kétkomponensű tevékenységrepertoárból áll. Egyrészt kizárunk a magatartásunkból mindent, ami áthágja a törvényeket, másrészt pedig ugyanezen játékszabályokhoz igazodva, keményen és határozottan kikényszerítjük az ellenoldalon is ezek betartását.

A rendőrség egy folyamatosan tanuló oktalan állatként viselkedik, akit be kell idomítani a demokratikus játékszabályok érvényesülésére. Ha ez a kutya maga alá piszkít, finoman az orrára kell koppintani.

Ilyen hiányzó, a szobatisztasághoz hasonló, beidomítandó szokás a rendőröknél, hogy ha valaki a szolgálati igazolványukat kéri, akkor zokszó, és huzakodás nélkül felmutatják.

Valahol el kell kezdeni.

Ha elkezdtük, vigyük is végig!

Ez csak egy példa volt arra, hogy milyen módszerekkel lehet - akár egyes zsaruk határozott akaratával szemben is - tisztességre, és európai normák követésére kényszeríteni a rendőrséget. Azonban tudnunk kell, hogy önmagában a megoldási lehetőségek felvázolása még nem jár érezhető változással, ha nincs egy közösség, amelyik figyelemmel kíséri az átnevelés folyamatát, kellően nagy nyilvánosságot adva a jó és a rossz példáknak.

Szükség van tehát egy jól koordinált mozgalomra, amelyik összegyűjti a vázolt cselekvési eljárások alkalmazása során megtapasztalt eredményeket, mert csak így biztosítható, hogy nyomon lehessen követni, a rendőrség eljárási kultúrája miként formálódik a kezeink között.

Spicli vagy nem spicli?

A Tanú című filmben hangzik el az a mondat, hogy "a törvény mindenkire vonatkozik, kommunistákra százszorosan, ezerszeresen". Mindezt napjainkra vetítve talán úgy fogalmazhatjuk meg, hogy a rendre, és a társadalmi életfolyamatok szabályszerűségére ügyelő karhatalom képviselőitől mindenki másnál jobban megkövetelhető a jogkövető magatartás, az pedig a polgári öntudatosság jegyében egyenesen kötelezően kikényszerítendő, hogy legalább olyan szinten betartsák munkájuk során a szabályokat, mint amennyire ezt a civilektől megkövetelik.

Egy normális ország szerintem itt kezdődik. Én pedig normális országban szeretnék élni, éppen ezért magamra vállalom a szervezés első lépéseit, melyhez ugyanakkor minden segítő kezet, és tanácsot szívesen fogadok. :)

By SoDI

Kapcsolódó anyagok:


 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!