avagy tézis bazmeg... 

Elöljáróban annyit szeretnék leszögezni, hogy én valóban azt a klasszikus, viccbeli kört képviselem, aki erőszakos, segélyen tengődő cigányt szó szerint még csak fényképen látott, így személyes élmény híján mindössze olyan külső szemlélőként vagyok képes elemezni a problémát, ahogyan a közel-keleti öngyilkos merénylők ügyét is.

Hogy ez erősíti, vagy épp ellenkezőleg, gyengíti a tárgyilagos objektivitásom esélyét, nyilván nézőpont kérdése, azonban hinni szeretném, hogy az ember képes lehet helyesen elemezni szociológiai problémákat anélkül is, hogy rablás áldozataként járt volna már a testében bicska pengéje.

Azt pedig külön is szeretném jelezni, hogy a legkevésbé sem vagyok kíváncsi az olyan véleményekre, melyek párhuzamot kívánnak vonni köztem, és egyes, segélyen élő társadalmi rétegek között. Aki ugyanis nem bírja felfogni, hogy egy tanuló nem a lábát lógatja, hanem a tanulás a munkája, az agyilag egyszerűen egy kupac fos szintjén van.

Történt egyszer, hogy összeültek a nagy társadalmi gondolkodók jobbról és balról, meghányavetették az egyes érveket, majd a nagy közös, kollektív tudat kidobta a megoldást: felül kell vizsgálni a segélyezési rendszert. És akkor minden jó lesz.

Politikai világlátásától függetlenül mindenki boldog volt, hogy végre ráakadtak arra az átokra, amiből minden rossz eredt. Nosza, munkára kell ösztönözni a léhűtőket, és akkor minden egy csapásra megoldódik, örök fényesség köszönt a tájra, a bénák eldobják mankóikat, a vakok látni fognak, a némák szája szóra görbül, halleluja.

Mennyivel jobb lesz hát, ha mindenki bedobja a maga részét a közösbe, elvégre Kádár alatt sem volt senki, aki a társadalom vérét szívta volna. Mindenkinek volt munkája, és mindenki nagyon hasznos volt.

  • Bele is döglött a gazdaság ebbe a nagy „hasznosságba”.

Ha van valami, amire megtanítottak minket a szocializmus évtizedei, hát az egyértelműen az volt, hogy a teljes foglalkoztatottság elmebeteg lázálom, és elképzelni sem lehet nagyobb pazarlást a tartósan veszteséges szociális foglalkoztatásnál.

Mert bizony, barátaim, sziklaszilárd tény, hogy aki munkája nyomán nem képes legalább a minimálbérnek megfelelő hozzáadott értéket megtermelni, annak a foglalkoztatása gazdálkodói oldalról kész őrültség. Ezt pedig nem én mondom. Ha valaki vitatni akarja a fenti megállapítást, az tegye meg Bokros Lajos professzor úrnál, akinek a közgazdasági szakértelmét - ha a jogos politikai ellenérzésektől elvonatkoztatunk - remélhetőleg senki sem vonja kétségbe.

És itt most teljesen mellékes körülmény, hogy Bokros úr konkrétan a minimálbér megszüntetése mellett hozta fel a fenti érvet, ez ugyanis szemernyit sem változtat azon, hogy ez az igazság.

  • Van tehát egy széles kör, akiket nem lehet gazdaságosan elhelyezni főállásba sehova.

Miután pedig a részmunkaidő intézménye Magyarországon nem realitás, marad a közmunka.

Ezzel kapcsolatban csak egy kérdésem lenne. Hogyan lehetséges az, hogy azokban a falvakban, ahol most rendeletileg munkavégzéshez kötötték a segély kifizetését, sorra arról panaszkodnak az érintettek, hogy a polgármester soha nem hívja be őket közmunkára, ám most ennek ellenére bélyegzi őket naplopóknak?

Tán nem csak az az oka ennek, hogy nincs elég forrás a bérükre, és a járulékaikra? Ó, hát csak nem? Nincs pénz foglalkoztatni őket, de ők a hibásak, amiért a lábukat lógatják? Hogy is van ez?

Mondhatjuk erre persze, hogy az önkormányzat így is rengeteg pénzt ad ki segélyekre, ennek a kiadásnak pedig joggal várja el az ellenértékét. Felejtsük el egy pillanatra, hogy ennek jelenleg nincs jogi alapja, és fogadjuk el ezt a szemléletet.

Nos, tudnunk kell, hogy az egy főre jutó segély összege átlagosan a minimálbér feléhez közelít, számoljunk tehát az egyszerűség kedvéért 25 ezer forinttal. (Nyilvánvaló, hogy csak az egy főre eső részt nézhetjük, elvégre a családi pótlék előfeltételeként már nem a munkát, hanem az iskolába járatást kell meghatározni, de erről majd máskor írok részletesebben).

Adott tehát 25 ezer forint segély, mely összeget 9-1 arányban állja az állam és az önkormányzat. Ez utóbbi helyi hatáskörben nyilvánvalóan csak saját részének várhatja az ellentételezését, elvégre, ha valamire az állam célzott támogatást ad, akkor azt nyilván nincs joga felülvizsgálni a faluvégi pityipalkónak. Adott tehát 2500 forint érték, amivel kapcsolatban megkövetelhetjük a munkát.

55000 forint nettó minimálbérrel, havi 20 hétköznappal, és 8 órás munkanapokkal számolva 343 forintos, minimálisan elvárható órabért kapunk. Vagyis a kiosztott segélyekért cserébe alig több, mint havi 7 órányi munkavégzést várhatunk el. (2500 / 343 Ft = 7,2).

Legyen mondjuk havi 8 óra.

  • Mondjuk minden hétvégén délelőtt tíztől délig söprögessen egy kicsit.

Hogy ebben hol jelenik meg az a „nevelő hatás”, ami arra épülne, hogy a gyerek látja otthon minden reggel, amint apu éppen fölkel, és elindul dolgozni, nem igazán értem, de nyilván ez is csupán az én hibám.

  • Lehetséges megoldások?

Megoldás lehet például:

  • az állam visszavonja a 90%-nyi támogatását a segélyekhez, és így az önkormányzatoknak meglesz a teljes erkölcsi alapjuk arra, hogy elvárják a teljes összeg ledolgozását

Miután helyi szinten soha nem fog összejönni annyi bevétel, amiből ez a megoldás finanszírozható lenne, így nyilván teljességgel kivitelezhetetlen.

  • az állam elrendeli a teljes összeg ledolgozását minden munkaképes segélyezettnek

Ehhez nyilvánvalóan elő kellene teremteni az így megvalósuló munkavégzés járulékait is. Ez pedig igen erősen megdobná azokat a jóléti kiadásokat, melyeket éppen le akarunk faragni.

  • az állam elengedi a közmunkák terheit, és elvárja az egy főre jutó segély teljes összegének a ledolgozását

A hatás egyértelmű. Hirtelen nagyon megszaporodna a közmunkások száma. Azok a fizikai dolgozók, akik eddig be voltak jelentve, tömegesen válnának közmunkásokká. Az eredmény hatalmas összegben kieső járulékbevétel, vagyis többe kerül majd a rendszer, mint annak előtte.

  • Valódi megoldás?

Miután a fentiekben illusztráltam, hogy az együgyű, demagóg megközelítések által kidobott óvódás megoldások miért nem jelentenek gyógyírt semmire, talán érdemes kicsit komolyabban is hozzáállni a témához.

Elsőként nézzük meg, hogy mi az a probléma, amit orvosolni szeretnénk.

  1. Sokan segélyre rendezkedtek be
  2. Emiatt kialakult a megélhetési szülés intézménye
  3. A probléma így hatványozottan újratermeli magát
  4. Az egyre erősebben felboruló egyensúly miatt megromlott a vidék közbiztonsága, és az iskolai fegyelmezés kérdésében is egyre súlyosabb problémák merültek föl (létezik „cigánybűnözés”, ha valakinek ez így jobban tetszik)

Ez a négy pont sorban egymás következménye, ám nyilvánvaló, hogy az értelmes polgárt érdemben csak az utolsó pont zavarhatja, elvégre egy magyar emberben kell lennie annyi büszkeségnek, hogy a putrisor lakóival kapcsolatban soha ne érezzen egy hangyányi irigységet sem. Az ő magánéletük az ő magánéletük.

Az első három pontot tehát mindössze olyan mértékben kell befolyásolnunk, amennyire a 4-es pont hatásainak enyhítése ezt szükségessé teszi.

Összegezzük tehát, hogy mit tudunk...

Tudjuk, hogy a 4-es pont az okozatoknak csupán felszíni tünete, és bár fontos a tünetkezelés is, önmagában semmit sem ér, ha közben a betegség folyamatosan megújítja a problémát.

Tudjuk továbbá, hogy az első három pont egyenesen következik egymásból, tehát ha képesek vagyunk ezek közül bármelyiket semlegesíteni, akkor a láncban utána következő jelenségek is megszünnek, vagy legalábbis erősen enyhülnek.

Haladjunk tehát sorban.

  • 1-es pont (túl sok segélyezett)

A legtöbben az 1-es pontot tartják minden baj forrásának, azonban, miután fentebb kimutattuk, hogy rengeteg ember van, akinek a foglalkoztatása sokkal több költséggel járna, mint haszonnal, már tudjuk, hogy ez a kérdés valójában sokkal kisebb gondot jelent, mint gondolnánk.

Már ha egyáltalán problémát jelent, ugye.

Mert akármennyire is tény, hogy Tamás Gáspár Miklós kommunista, és akármennyire is próbálja ez alapján a tény alapján Tóta W. Árpád minden egyes mondatát bolsevik propagandának beállítani, ettől még bizony igaz marad kedvenc filozófusunk azon megállapítása, miszerint „a mai technika mellett már egyáltalán nem kell mindenkinek dolgozni, hanem a népesség nagyobb része nyugodtan foglalkozhat önmegvalósítással, meg az élet élvezetével”.

Ha pedig valaki esetleg kételkedne ebben, az gondoljon csak utána. A kommunizmus a dolgozó proletáriátus érdekelsőbbségére épülő eszme, jelszava szerint „mindenki szükségletei szerint, és mindenki képességei szerint”, vagyis egy valódi kommunista elfogadhatatlannak tartaná a munkaképes korú (és tanulmányain már túllépő), ám semmittevő felnőtt emberek életvitelének a támogatását. TGM imént idézett megállapítása tehát nem lehet kommunista propaganda.

És igencsak kevés érv ellene annak a világba böfögése, hogy ez „tézis, bazmeg”.

Éhen halni ugyanis nem hagyhatunk senkit, mert ha mégis, akkor onnantól aztán félhetünk kilépni az utcára, az éhezők késeitől tartva.

  • 2-es pont (megélhetési szülés)

Ez már valóban súlyos probléma, viszont szerencsére felvidéken már megszületett rá a gyógyír, így nekünk elég átvenni onnan.

A szlovák családtámogatási rendszerben ugyanis - amennyire én tudom - csupán az első három gyerek után jár az állami támogatás, a negyedik felnevelését már saját zsebből kell állnod. Miután pedig mindannyian nagyon boldogak lehetnénk, ha a hazai demográfiai adatokat a háromgyerekes családmodell általánossá válása javítaná fel, azt hiszem, egy ilyen változtatás a tisztességes emberek többségét a legkevésbé sem érintené érzékenyen.

A már megszületett, avagy már megfogant gyerekek után persze embertelenség lenne megvonni a támogatást, azonban felmenő rendszerben minden további nélkül bevezethető lenne ez a fajta korlátozás.

  • 3-as pont (újabb bűnöző generációk)

Miután a gyermeknevelési segélyezés rendszerének megreformálásával valószínűleg sikerül lelassítani az arányok súlyos felborulását, meg kell oldani, hogy az így kezelhető szintre beálló emberanyag minél nagyobb hányada integrálódjon a gazdaságilag, illetve társadalmilag hasznos emberek közé.

Ehhez értelemszerűen azt kell elérni, hogy általános jelenségként ne fordulhasson elő a tanköteles korú emberek iskolakerülése. GYES csak annak, aki iskolába járatja a gyerekét, ha pedig ezt tartósan elmulasztja, állami gondozás.

Ez kétség kívül remek gondolat. Ezt kell tenni.

Sőt, vannak itt még remek ötletek. Például a mexikói modell.

...akkor kapnak szociális segélyt, ha a gyerekek rendesen járnak iskolába, sőt a segély mértékét az is befolyásolja, hogy a gyerek milyen eredménnyel tanul. A jobban tanuló gyerek szülei többet kapnak, érdekük tehát, hogy a gyerek otthon is megfelelő körülmények között tanulhasson.

Forrás

Azt hiszem, egy ilyen rendszer ellen itt sem tiltakozna senki.

  • 4-es pont (bűnözés)
Itt rövid leszek.

Hajrá Gárda! :D

No meg ez az előző pontoktól elkülönítve már csupán nagyon száraz rendőrszakmai kérdés.

  • Konklúzió

Mint láttuk, bár a jelenlegi formájában a szociális rendszer valóban fenntarthatatlan, azonban sokszor egészen máshol van a probléma gyökere. Hiába próbálják egyesek másként beállítani, valójában senkinek sem érdeke olyan emberek foglalkoztatása, akik így csak még több pénzbe kerülnének. Elvégre ez itt egy piacgazdaság, nem Kádár szoci világa. Viszont igenis elejét kell venni a megélhetési szüléseknek, valamint meg kell akadályozni a jelenlegi problémák újratermelődését.

Ha a szülőkkel nem megy, vagy legalábbis túl sokba kerülne, akkor legalább az új generáción keresztül.

By SoDI

Kapcsolódó:


 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!