Igen sokszor lehet hallani közéleti vitákban azt a demagóg érvet, miszerint csak annak van erkölcsi joga megszólalni a közösséget érintő kérdésekben, aki már úgymond „letett valamit az asztalra”. Amikor megkérdezzük ezektől az emberektől, hogy mégis mit értenek asztalra rakás alatt, kiderül, hogy a személyes példamutatást várják el, vagyis azt, hogy az illető szándékosan minél több adóforinttal járuljon hozzá az ország költségvetéséhez.

A személyes értékmérés során természetesen ugyanolyan demagógia erre helyezni a hangsúlyt, mint amikor valaki a ló túlsó oldalán arra hivatkozik, hogy felesleges adózni, mert „úgy is ellopják”. Azok számára, akik nem látják tisztán, hogy miért van ez így, röviden felvázolok néhány nagyon egyszerű közgazdasági összefüggést. Nem kell megijedni, már-már fájdalmasan didaktikus leszek.

Az őskor óta minden társadalom úgy működik, hogy a vezető réteg meghatározza azokat a stratégiai pontokat, melyek erősítésén az állampolgároknak iparkodniuk kellene. Mivel azonban amióta világ a világ, az ember elsősorban az egyéni és a családi haszonmaximalizálásra törekszik, az állam így ennek ismeretében nem is az egyes polgárok önfeláldozó szorgalmában, illetve a közös ügyek iránti elkötelezettségében bízik, hanem az úgynevezett ösztönzőkön keresztül igyekszik elérni a célját.

Ezek az ösztönzők társadalmi berendezkedéstől függően sokrétű formában jelenhetnek meg. Míg a múlt századi európai diktatúrák kivégzéseken, és deportálásokon keresztül motiválták a lakosságot, addig egy mai modern ösztönző az adójogszabályok, a képzési rendszer, vagy a szociális háló helyes kialakításán keresztül hat.

Egy jól megtervezett társadalmi rendben teljesen felesleges a kormánynak az emberek önkéntes önfeláldozására apellálnia, mert ha minden a helyén van, az egyéni haszon keresése egyben a társadalmi optimum felé is vezet.

Minden egyes aggregált függvénynek megvan az a remek tulajdonsága, hogy pont le van szarva: konkrétan Te mit csinálsz benne.

Makroszinten mindenki lófing.

Éppen ezért országos problémákért a döntéshozókon kívül egyénileg senki sem tehető felelőssé, elvégre mindenki csupán az ösztönzőket követi. Azért, mert ilyen az ember.

Ennyit tehát a „mit tettél le az asztalra” faszságról. :)

By SoDI


 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!