Pontosan tudom, hogy most megint olyan témához nyúlok, mellyel nem feltétlenül leszek népszerű, azonban fontosnak tartom, hogy világos érvekkel mutassam meg, miért nem jogos a Kuruc.info azon bírálata, amit Dósa Istvánnak, a Magyar Gárda főkapitányának címeztek.
Ugyanakkor szeretném hangsúlyozni, hogy ez csak amolyan vitaanyag, személyes vélemény, nem rendíthetetlen kinyilatkoztatás, így, ha valaki vitába kíván szállni az itt leírtakkal, azt nem fogom sértésnek venni. :)
Milyen alapon magyarázkodik Dósa ellenségeinknek vagy bárkinek? Halottuk már Gyurcsótányt, Agyar Bálintot, Orosz Jozefinát, Bánót, Imre Kerteszt azt hebegni, hogy nem nem, ő nem keresztény vagy magyarellenes? Aki jobboldalon magyarázkodik, mentegetőzik, akaratlanul is az ellenség szabályai szerint játszik, és a sötét oldalnak pont ez az egyik célja.
kuruc.info
Engem is értek hasonló bírálatok akkor, amikor a Szetey-montázs kapcsán kibocsátottam a sajtóközleményemet, és ugyanez a momentum volt az, amin nagy örömmel ugráltak a különböző balliberális férgek, mondván, hogy szerintük én „elhatárolódtam saját magamtól”. Még a Kuruc.info főszerkesztője is visszaírt nekem, figyelmeztetve arra, hogy ha én ”anti-ez, anti-amaz”, meg az „elhatárolódás” szavakkal dobálózom, akkor az ellenség térfelére tévedek, az ő játékszabályai szerint játszom, ami pedig azért mérhetetlenül káros, mert így esélyem sincs legyőzni őket.
Válaszomban megköszöntem neki az észrevételeit, ugyanakkor közöltem vele azt is, hogy én a magam részéről ebben nem értek vele egyet, ugyanis az is megszívlelendő hadi taktika, ha az összecsapás előtt alaposan kiismerjük azt, akivel nemsokára az élet-halál harcunkat fogjuk megvívni. Hiszem, hogy ha mélyen megismerjük őket, és sikerül felépítenünk egy olyan kampányt, amivel súlytalanná, és tartalmatlanná tudjuk tenni a kedvelt szavaikat (neonáci, kirekesztő, rasszista), anélkül, hogy különben korábbi cselekedeteinken, vagy értékítéletünkön akár csak egy szemernyit is változtatnánk, akkor ezzel elképesztően mély sebet ejthetünk a cionliberális krákogók propaganda-gépezetén.
Amikor tehát deklaráljuk, hogy nem vagyunk rasszisták, antiszemiták, vagy neonácik, akkor nem arról van szó, hogy veszítenénk a tartásunkból, és elvtelen módon magyarázkodnánk, hanem éppen ellenkezőleg; egy hatékony ellentámadást intézünk a minket minduntalan besározni igyekvő filoszemiták érvrendszere ellen. Képessé kell válnunk arra, hogy azokat a kifejezéseket, amiket ők előszeretettel alkalmaznak, olyan szűk jelentéstartalomba kényszerítsük a közvélemény minél nagyobb része előtt, ami az így felszínre kerülő meghatározásban szinte egyikünkre sem illik rá.
Mindezzel párhuzamosan kiemelkedően fontos azt is tudatosítanunk, hogy most nem egy alternatív jelentéstartalom megalkotása, egy újfajta értelmezés fiktív kialakítása folyik, hanem mindössze annyi történik, hogy a kifejezéseket a valódi, helyes értelmükben kezdjük el használni. Ezzel együtt rá kell mutatnunk arra is, hogy az olyan emberekkel, akik egymáshoz nem tartozó fogalmakat igyekeznek összemosni, nekünk nem hagyományos értelemben vett „vitánk" van, hanem egyszerűen mi vagyunk azok, akik velük szemben az egyetlen, valóban intelligens megközelítését nyújtják az adott témának.
Az intelligencia ugyanis azt jelenti, hogy az ember adott jellemzők alapján össze tud kötni, illetve szét tud válogatni egyes dolgokat. Vagyis, ha valaki értelmileg visszamaradott, azt onnan lehet a legegyszerűbben megállapítani, hogy nem képes különbséget tenni eltérő fogalmak, és tárgyak között, hanem egyneműnek tekinti őket, valamely rosszul felfogott, látszólagosan meglévő közös jellemzőik alapján. Az antiszemitizmussal kapcsolatban így könnyűszerrel ismerhetjük fel tehát az ostoba embereket, elég csak azon kapnunk őket, hogy nem tudnak különbséget tenni az anticionizmus, az antijudaizmus, és a hagyományos zsidógyűlölet, vagyis az antiszemitizmus között.
Igaz ugyan, hogy a politikai korrektség eredetileg azzal a céllal jött létre, hogy a nemzeti érveléstechnikáinkat szűk keretek közé szorítsa, azonban látnunk kell azt is, hogy az évek során épp elég időnk volt arra, hogy kiismerjük ezt a taktikát, így most már kevés odafigyeléssel képesek lehetünk rá, hogy ellenségeink felé fordítsuk ezt a fegyvert. Ha következetesen, az apró jelentéskülönbségek jogos kihangsúlyozásával alkalmazzuk a polkorrekt beszédmódot, azzal éppen magát a polkorrektséget porlasztjuk semmivé.
Lehet ezt idegenkedve fogadni, lehet ezt meghunyászkodásnak, vagy a nemzeti retorika „bölcsész oldalról” történő megerőszakolásának tekinteni, azonban ha így teszünk, nagyon értékes fegyvertől fosztjuk meg magunkat. Olyan sokat játszottunk már a cionisták térfelén, hogy mára megszűnt számukra a hazai pálya minden előnye. Átgondolt, ügyes kommunikációval eszméinket és gondolatainkat népesebb befogadó tömeg felé is sugározhatjuk, ám ehhez az szükséges, hogy ne ütközzünk falakba már az első lépéseknél. Ha olyan szavakat használunk, ami a liberális média folyamatos agymosásának következtében kizárólag ellenérzést, és konzekvens elzárkózást idézhet elő az átlagpolgárban, akkor meg kell kerülnünk ezt az akadályt. Találnunk kell egy olyan csatornát, melyen keresztül azok is megszólíthatók, akik a belső köreinkben előszeretettel használt szófordulatainkkal egyáltalán nem érhetőek el. Őket igenis a politikai korrektség módszertanával lehet megérinteni, és ha már felkeltettük a figyelmüket, akkor is csak fokozatosan szabad elvezetni őket arra a szinte, ahol már a valódi problémákról, sőt, egy szinten túl már akár közvetlenül az erősen ideologikus töltetű gondolataink helyességéről is lehet érvelni nekik.
El kell döntenünk, hogy bezárkózunk egy szűk szubkultúrába, és belterjesen siránkozunk amiatt, hogy nem vagyunk képesek nagyobb néptömegeket magunk mellé állítani, vagy helyette inkább megkeressük annak a módját, hogy miként tudunk nyitni ebbe az irányba. Óriási tévedés ugyanis, hogy ehhez akár csak egy parányit is fel kellene adnunk, akár a legradikálisabb elveinkből, vagy elgondolásainkból. Nem a célokon, nem az ideológián, nem a gondolatokon változtatunk tehát, hanem csupán egy extra csatlakozási felületet építünk rá a liberálisok által közénk és a közvélemény közé húzott határoló-hártyára. Nem mondunk le semmiről, hanem csupán gyarapodunk, új eszközt asszimilálunk a már meglévőek mellé.
Vannak olyan gondolatok, amikkel nem lehet közvetlenül a nyilvánosság elé állni, mert mindenki hülyének, vagy küldött provokátornak néz minket. Bácsfi Diána esete jól mutatta, hogy 60 évvel ezelőtti retorikai eszköztárral lehetetlen célszerűen és hatékonyan ráépülni a közvéleményt formáló kommunikációs csatornákra, sőt, nem megfelelően kiválasztott megközelítéssel csupán azok bezáródását érhetjük el, magunkéval együtt a társadalmi felvilágosításon keresztül történő kapcsolatteremtésre valóban érdemes többi gondolatot is kirekesztődésre ítélve. (Sokak szerint ennek a reakciónak a kiváltása volt Bácsfi állítólagos megbízóinak célja).
Nem tudom, világos-e. Szét kell választanunk a belső tartalmat, és azt a felületet, amit elsőként kínálunk fel a külvilágnak. Lehetünk persze a maga módján remek gondolataink következetes kiszolgálói, de ez önmagában csak arra jó, hogy a saját egónkat tápláljuk önön rendíthetetlenségünk tudatával, így éppen ez a bezárkózó büszkeség az, ami végső soron eltávolít minket a végső céltól, melyhez – ha tetszik, ha nem – a közvélemény megnyerésén keresztül vezet az út.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a Fideszhez hasonlóan úton-útfélen le kell feküdnünk az ellenségeink előtt, és engedményeket kellene tennünk az irányukba, azt viszont igen, hogy igyekeznünk kell elfogadtatni magunkat azok szemében is, akik - a liberális agymosás hatására - a civilizáltság és a kulturáltság kizárólagos mércéjének a magyarság eltaposásán munkálkodó személyiségek leggyakoribb kamera előtti megnyilatkozási formáit tekintik. Az átlag tévénéző ugyanis kizárólag ebben a közegben tud gondolkodni, éppen ezért ennek kell lennie annak a környezetnek is, ahol először szembesül azzal, hogy amit a bértollnokok igazságként próbálnak meg elfogadtatni vele, az valójában a legordasabb, nemzetmocskoló gyalázkodás. Mert hiába van nálunk az igazság, hiába mondjuk ki a hazugságról, hogy hazugság, az igazságról pedig, hogy igazság, amíg ezt olyan módon tesszük, ami nem alkalmas még arra sem, hogy egyáltalán végighallgassanak minket, addig nem reménykedhetünk valódi népszerűségben, és átütő sikerben.
Ilyen módon a polkorrekt kommunikáció, és a valóban kirekesztő rasszistáktól való elhatárolódás „szalonképességi kényszere” az elnyomásunk eszközéből éppen a legnagyobb fegyverünkké válhat. Nem kell mást tennünk, mint ezekkel a fogalmakkal rámutatni, hogy amíg mi nem gyűlölünk senkit, pusztán születési tulajdonságai, vagy az általa követett spirituális hitvilág miatt, addig van egy kirekesztő és rasszista eszme, ami nagyon mélyen ezekre épül, ez pedig a cionizmus. Minekután pedig megvilágítjuk, hogy a cionisták józan emberi mércével mérve pont az ellenkezőjét valósítják meg annak, ami alapján akár csak egyetlen szavukat is oka lenne bármelyikünknek elhinni, végül mindenki számára felszínre hozhatjuk az igazságot, miszerint a cionizmus elleni harc nem szélsőség, nem antiszemitizmus, hanem a jó és nemes erők harca a fertő, a rombolás, és a gyűlöletkeltés apostolai ellen.
Ehhez viszont igenis ki kell mondani, hogy mi nem vagyunk rasszisták.
Nem mi vagyunk azok.
By SoDI
Kapcsolódó anyag:
Ui.: Ha valaki szerint a tévében is ki kell mondani, hogy „büdös cigány”, meg „mocskos zsidó”, annak azért várom a véleményét ehhez az íráshoz. Mondom, egyfajta vitaindítónak szánom. :))
Azért vagyok ebben ennyire biztos, mert ha néhány szóban kellene összefoglalnom a mai tárgyalást, annyit mondanék, hogy míg az ügyészségi vádirat legfeljebb olyan színvonalú volt, mintha én készítettem volna, addig Gaudi-Nagy Tamás ügyvéd úr előadása egy mesterien összeszedett, szívhez szóló, ugyanakkor ezzel együtt is mélyen szakmai, egyszóval zseniális interpretációját adta annak, hogy miért komolytalan, és antidemokratikus ez az egész eljárás.
Én a magam részéről igen erős önigazolást találtam az ügyvéd úr szavaiban, mert hellyel-közzel ugyanazokat a gondolatokat hallottam visszaköszönni, melyeket saját magam is kifejtettem több helyen is, itt a blogon. Ilyen gondolatom volt például az, amikor azt írtam, hogy a hatalom megbukása utáni időpontra vágyként bármit meg lehet határozni, elvégre ez ugyanolyan, mintha arra az esetre írnánk le eljárásokat, amikor már leszálltak az UFÓ-k. /Bövebben: SoDI: Kisebbség elleni uszítás?/
Három órányi anyaggal jöttem haza, így bőven lesz mit megvágnom. Sajnos ennek az volt az ára, hogy a végére nem maradt kellő anyagom ahhoz, hogy interjúkéréssel oda merjek állni akár Budaházy, akár más elé, mert nem kis égés lett volna mondat közepén közölnöm velük, hogy "jaj, bocs, lemerült a cucc". :)
Nincs igazság a földön. Kende úr bemegy a Gárdázó tömegbe, és erre sértetlenül menekítik ki onnan a rendőrök.
Erről szól Pete Péternek az egyik, ÉS-ben megjelent 
